Ez lenne az őszinte válasz a “Hogy van neked ennyi ötleted, és energiád a mindennapi történetíráshoz?” című kérdésre.

 Ezt a kérdést pedig sokszor megkaptam, mióta elkezdtük veletek megosztani a Nád a Házam elmúlt 5 évének legérdekesebb, legviccesebb, vagy néha legszomorúbb történeteit.

Szóval az ok a függőségben keresendő.

 Persze, az élet remek forgatókönyvíró, a telefonon érdeklődök frappánsabbnál frappánsabb kérdéseket tudnak feltenni, és a hozzánk érkező gyerekek aranyköpésiből egy külön könyv is születhetne.

De ettől én még nem tudnám megírni őket.

 Mert amíg Jules Verne egy Vin Mariani nevű itallal (kokalevél és bor keveréke) látta maga előtt legélesebben a Nautilust,
 Van Gogh pedig ritkán festett ópium vagy alkohol nélkül,
 addig én csak úgy tudok írni, ha előtte lefutottam néhány kilométert.

 Hogy ez mennyire gáz vagy nem gáz, arról nálam okosabb “addikció kutatók” biztosan sokat tudnának vitatkozni, de tény, hogy néha megpróbáltam kimerítő testmozgás nélkül nekiállni a történetmesélésnek.

 Az eredmény pedig minden alkalommal középszerű vacak lett.

 Nem azért, mert kevesebb like vagy szivecske érkezett a facebookon.
Éreztem, hogy nem volt az igazi.

Mint amikor vacsorát főzöl a szeretteidnek, és ugyan mindenki azt mondja, hogy “Hát, végül is finom.” Te azonban érzed, hogy persze, meg lehet enni, de azért a jótól nagyon messze van.

 Nekem az élsport befejeztével ilyen függőséggé alakult a kora reggeli futás, ami azon felül, hogy talán egy fokkal fittebben tart, mintha a cigire vagy az ivásra kaptam volna rá, még egy nagy hozadéka van.

Könnyebben megy utána az írás.

 És ugyan nem művelem olyan régóta, de nyáron, amikor szüneteltek a napi sztorik, nagyon hiányzott valami az életemből.

Akkor ez is függőség?