2012 májusának végén egy esős szerdai napon biciklizünk Pankával Párizsban.

Hogy hogy kerültünk oda, az egy másik történetet érdemel, de a lényeg, hogy az eső egyre jobban esik, mi pedig épp Tuileriák kertjétől tekerünk a Pont Neuf felé, amikor Panka egyszer csak hirtelen lefékez a Louvre előtt.

– Nem szerdánként van késő estig nyitva ez a múzeum?

– De. Az útikönyv szerint legalábbis biztosan. (Akkor még egyikünknek sem volt annyira okos telefonja, ami ilyen fogós kérdésekre biztos választ adott volna.)

– És ma nem szerda van?

– De igen.

– És nem azt terveztük, hogy ha úgy adódik, azért bekukkantunk a Louvre-ba?

– De igen.

– No, akkor vagy megvárjuk, amíg bőrig ázunk biciklizés közben, vagy gyorsan bemegyünk, és megnézzük azt a képet, amit meg akartál.

Párizsban bőrig ázni a kedveseddel nagyon romantikusnak tűnik, ha filmen látod, ugyanakkor elég kellemetlen, ha nincs nálad száraz ruha, 15 km-re vagy a szállásodtól, és annak ellenére, hogy május végét írtunk, meglehetősen csípős az idő.

Így aztán előkaptuk a legudvariasabb franciánkat, vásároltunk két diák belépőt, és elindultunk felfedezni a világ egyik legnagyobb múzeumát,a miről két dolgot tudtunk:

Azt, hogy itt van kiállítva a Mona Lisa, és azt, hogy kész terv nélkül eszed ágában se legyen betérni ide, mert agyonnyom a több évszázadnyi tömény művészet.

De nekünk természetesen volt tervünk. Ha nem is túl kidolgozott, de azért terv.

1. Mindenképp el kell kerülni a Mona Lisa körül szerveződött nem hivatalos selfie világbajnokságot.

2. Meg kell keresnünk Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című képét.

És miért pont ezt a képet?

Hát azért, mert imádott Veron nagymamánk nagykőrösi nappalijának falán is ott lóg ez a kisgyerekként egyébként elég félelmetesnek tűnő műalkotás.

(Én még ötödikes koromban is meg voltam róla győződve, amikor rajzórán erről a képről mesélt Rózsa néni, hogy a Párizsban kiállított darab a kópia, és Veron mama szobájában található az igazi.)

Na, de vissza a francia kincsvadászathoz:

Az 1. pontot viszonylag könnyen abszolváltuk, de Munkácsy képét sehol sem találtuk.

Aki kicsit járatosabb művészettörténetből, mint mi voltunk akkor, az már biztos jót kuncog magában 2 bekezdés óta, de mi akkor minden emeleten, minden teremőrtől megkérdeztük, hogy hol találjuk híres honfitársunk még híresebb alkotását.

Hogy pontosan hol, azt senki sem tudta, de művészi ködfátyolba bújtatott, homályos útbaigazításokat és nagyon elharapott francia kifejezéseket mindenkitől kaptunk egy nagy mosoly kíséretében.

Amikor már a -3. szinten jártunk az egyiptomi szarkofágok között, Panka feltette a költői kérdést, ami bennem is egyre inkább kezdett megfogalmazódni:

– Te, nem lehet, hogy rosszul tudjuk, és nem is ebben a múzeumban van?

És mivel 5 órányi kincskeresés közben eléggé megéhezik az ember, egy kicsit csalódottan ugyan, de Krisztus és Pilátus megtekintése nélkül távoztunk a Louvre-ból.

Aztán 3 nap múlva, amikor a Musée D’Orsay alagsorában berendezett “nemzetközi festők leghíresebb munkái” című tárlaton bolyongunk (hasonlóan kidolgozott tervvel, mint szerdán), Panka egyszer csak úgy bök oldalba, mint amikor valami nagyon illetlenséget mondok társaságban, de mégsem akar erre szóban figyelmeztetni.

Pár másodperc azért kell hozzá, hogy ismét kapjak levegőt, de ahogy megfordulok, azonnal földbe gyökerezik a lábam.

A fehér fal közepén ugyanis ott van velünk szemben Munkácsy festménye teljes valóságában.

Az első, ami eszembe jutott, hogy azt, a mindenit, de szép.

A második, hogy miért nem mondta senki a “konkurenciánál”, hogy ezt talán máshol kéne keresnünk?

A harmadik pedig az, hogy ez majdnem olyan szép, mint Veronnál.

De csak majdnem.