Tavaly ősszel egy kimondottan ködös, esős, igazán rüszmeteg reggelen futok épp a Bolza-kastély mellett, ahol is a bejárat előtti területet sepregeti egy egykedvűen maga elé bámuló úr.

Amikor elsuhanok (na jó, inkább vánszorgok a reggeli ködben) mellette, odaszól, hogy

“Hinnye, testvérem, én biztos nem tudnám ezt csinálni, pedig kellene!”

Válaszul megnyugtettam, hogy én sem tudnám azt csinálni, mint ő, ezért is tiszta levél otthon az udvarunk.

A beszélgetésnek itt vége szakadt. Én futottam tovább, ő pedig gondolom sepregetett a nap hátralévő részében is.

Aztán csaknem egy év elteltével a kedvenc kávézómben ülök egy hasonlóan hűvös októberi reggelen, amikor a szemem sarkából észreveszem, hogy egy ismerős alak suhan (és ő tényleg suhant) el az ablak alatt.

Először azt hittem rosszul látok.

Aztán gyorsan felhörpintettem a maradék kávét, és kiszaladtam a teraszra, mert ezt közelebbről kellett látni.

Az elsuhanó alak ugyanis az utcaseprő volt.

Kicsit furcsa öltözetben, még furcsább technikával, de futott.

Én pedig visszamentem a jó meleg kávézóba, befejeztem a reggelimet, és hazamentem összesöpörni a faleveleket az udvaron…