“Te fűnyírózol?” – kérdi Panka tegnap reggel, miközben a fürdőszobában mosom épp a fogam.

“Miért, úgy nézek ki, mint aki fűnyírózik?” – kérdem csodálkozva, és nem tudom eldönteni, hogy ez egy burkolt célzás akar-e lenni arra, hogy már túl nagy a fű?

“Akkor meg honnan jön ez a zúgás?”

És tényleg, amint fülelni kezdek, már én is hallom az elektromos fűnyíró zümmögéséhez hasonlító hangot.

Aztán Panka eltűnik, és pár perc elteltével diadalmas és egyben megszeppent ábrázattal jelenti, hogy van néhány darázs a fürdőszoba ablaka mögötti fenyőfán.

Majd kiderül, hogy a néhány darázs valójában egy 10.000 főből álló méhraj, akik pont a mi fánkat szemelték ki legújabb albérletként.

Mi azonban szívesen felrúgnánk a kilakoltatási moratóriumot, így hívjuk is Szilárd bácsit, akinek mellesleg azt köszönhetjük, hogy a Nád a Házamat ma is úgy hívják ahogy, ugyanis tavaly tavasszal ő hozta rendbe az orkán erejű szél által megtépázott nádtetőnket.

De itt most közel 40 évnyi méhész tapasztalatára van szükségünk.

Neki meg egy új kolóniára, hátha jövőre több akácot tud pergetni, mondja, és már veszi is spéci kalapját, amiben úgy fest, mintha Pampalini átszakított volna egy szúnyoghálót.

Amíg én szerzek egy létrát (természetesen Mamánál mindig akad ilyesmi), addig ő a kocsijából elővarázsol egy fakéreg pudvával megtömött füstölőt (arra az esetre, ha a méhek támadnának), és egy lépes ládát, amibe begyűjti őket, és amiben az új élőhelyükre szállítja majd az általa kisebb családnak titulált 10.000 fős populációt.

Mire meghozom a létrát, ő már teljes harci díszben indul a dobozzal és egy biztosító kötéllel a fa tetejére, mi pedig sűrűn mormoljuk magunkban az összes általunk ismert fohászt, hogy talán ne legyen szükség arra a füstölőre, és a méhek ne nagyon támadjanak meg senkit.

De aztán megtudjuk, hogy ők most épp jól vannak lakva, és eszük ágában sincs senkire támadni (Szilárd bá azért bekap 3 csípést), így 15 perc elteltével már mindannyian a dobozban csücsülnek.

Közben megtudjuk, hogyan is épül fel a méhek társadalma.

Mennyi idős méhekkel lehet a legjobb mézet pergetni?

Hány here rajongja körül az anyát?

Mennyi felderítő felel azért, hogy a kolónia biztonságos helyet találjon a szaporodáshoz (ezúttal rosszul mérték fel a terepet)?

És hogyan fogyasztják le az anya potrohát a petézés után, hogy ismét tovább tudjon repülni?

Miután Szilárd bá átadta azt a tudást, amit annak idejét környezetismeret órákon elfelejtettünk magunka szippantani, ő elindul haza a méhekkel, én pedig Mamához, vállamon a létrával.

Majd egyszer csak egy reccsenés, egy visszafogott káromkodás (ok, elég cifra) és egyre erősödő zümmögés üti meg a fülemet.

Mire megfordulok az összecsukva is 5 méteres teleszkópos létrával, kiderül, hogy az öreg annyira beleélte magát a mesélésbe, hogy csak a méhkaptárt felejtette el berakni az autó csomagtartójába, viszont kövér gázzal sikerült rátolatnia a ládára, ami most ripityára törve lapult a fűben.

A felderítők pedig halk döngicsélés kíséretében elindultak hogy új hazát keresnek a csapatnak.

És bár nagy csodálattal adózunk a méhek társadalmának szervezettsége előtt, de őszintén reméljük, hogy a mi fenyőfánknál sokkal jobb lakhelyet találnak legközelebb…