“Mondja kedves Potrien, milyen volt az útjuk Párizsig?” – kérdezi a Francia Köztársaság Elnöke az apró termetű őrmestertől Rejtő Jenő, a Három Testőr Afrikában c. klasszikusában.

(Ha még valaki nem olvasta volna, a karantén kitűnő lehetőség a mulasztás pótlására…)

A komplexusos sergeant pedig hiába készül erre a kérdésre a regény eleje óta, a nagy találkozás miatti izgatottságában egy szó sem jön ki torkán, csak megilletődötten szalutál.

Tegnap én is hasonlóan éreztem magam, amikor hosszú várakozás után megérkeztek az idei szezon első vendégei a Nád a Házamba.

Annyi volt a különbség, hogy a “Milyen volt az utatok idáig?” kérdést én tettem fel, de egy regényre elegendő emlék-áradat kavargott bennem, és olyan régóta vártunk erre a pillanatra, hogy bevallom őszintén nem is igen emlékszem a válaszra.

Csak annyira, hogy nekik kb. 2,5 óra volt az út.

Mármint a vendégeinknek.

Nekünk ugyanis 2,5 hónap.

Tele várakozással, hogy egyszer csak vége lesz, és minden visszaáll a régibe.

Tele reménnyel, hogy egyszer ismét fogadhatunk vendéget.

És tele kétségekkel, hogy mi van, ha mégsem?

De tagnap nemcsak Pankának volt szülinapja, (ezúton is köszöni a sok jókívánságot) hanem a Nád a Házamnak is “újjászületés napja”.

Mi pedig Potrien őrmesterként örültünk a várva várt találkozásnak.

Mert szép kihívás volt a “vendég nélküli vebdéglátás” az elmúlt időszakban, de vendégekkel azért mégis sokkal jobb.