Egy szép áprilisi napon egy budapesti család érkezett hozzánk, akik még sosem jártak nálunk. Mi pedig szerettük volna őket meglepni néhány aprósággal, hogy maradandó emlék legyen nekik az első Körös-parti vakáció.

Kora délutánra vártuk őket, és szokásunktól eltérően, már legalább egy órával az érkezésük előtt kész voltunk a takarítással, az összes virág meg volt locsolva a kertben, és egyikünk sem tudta már azzal idegesíteni a másikat, hogy “még meg kéne csinálni ezt meg azt”.

Így aztán volt időnk gondosan kikészíteni a vendégváró bort a felnőtteknek, a kézzel készített csoki figurákat a gyerekeknek, és még egy rövid levelet is írtunk nekik, amiben olyan gyerek- és szülőbarát programokat ajánlottunk nekik, amik közel vannak a vendégházhoz, és minden generáció számára tartogatnak érdekes kalandokat.

Miután megérkeztek “elsőbálozó” vendégeink, körbevezettük őket a házban, és megmutattunk nekik mindent az udvaron, elégedetten tértünk haza, gondolván, micsoda nagyszerű és figyelmes házigazdák vagyunk.

Hát rosszul gondoltuk…

Aztán 3 nap múlva, amikor búcsuzáskor megkérdezük őket, hogy ízlettek a vendégváró finomságok, és milyenek voltak az általunk javasolt programok, nagyon kedvesen és mosolygósan közölték, hogy:

“Köszönjük a figyelmességet, de gyerekek allegriásak a csokira, mi nem igazán szeretjük bort, és a családnevünket nem így írják. De a Mini Magyarország szuper hely, csak asszem, a kicsi napszúrást kapott.”

Mi pedig csak álltunk velünk szemben bambán, és a megilletődöttségtől csak annyi szaladt ki a számon, hogy “A többit tudtuk.”