1988 karácsonya kicsit más volt. Gyerek fejjel az adventi várakozás és készülődés mindig kicsit varázslatosabb és misztikusabb, mint felnőttként.

Ebben a titkokkal teli hangulatos készülődésben pedig biztos mindannyiótoknak van olyan emléke, amire egész életében jó szívvel fog visszaemlékezni.

Akik olvasták, a tegnapi történetben, hogy mi a közös a párizsi Musée d’Orsay-ben és Veron mama nappalijában, azok tudják, hogy a nagykőrösi ház bizony sok csodát rejt.

1988 december 23-án ebben a házban is a Jézuskát várta az egész család.

Ennek a várakozásnak az is része volt, hogy Veron szobájának üveges ajtaján reggel óta egy színes pokróc lógott, nehogy a kíváncsi szemek megzavarják az angyalokat és Krisztus urunkat karácsonyfa díszítés közben.

De egy 5 és egy 3 éves gyerek bizony kíváncsi természet.

Főleg arra, amit nem szabad tudni.

Így aztán Miklós öcsémmel elhatároztuk, hogy végére járunk az decemberi óvodai viták és nézeteltérések egyik legfőbb kiváltójának: Tényleg a Jézuska hozza-e a fát, vagy sem.

Valami roppant fontos ürüggyel álltunk fel a családi társasjáték mellől, és vettük célba az ebédlőt, ahonnan pompás belátás nyílt Veron szobájára.

Azaz, hogy nyílt volna, ha az előrelátó angyalhad nem takarja el egy takaróval az üveget.

Nekünk persze nem volt gyanús sem az, hogy Veron mamát reggel óta senki sem látta, sem az, hogy az ajtón az ő kedvenc ágytakarója lóg.

A lepel azonban nem volt túl vastag, így a szobából kiszűrődő fények úgy világítottak át az ajtón, hogy pont ki tudtuk venni, amint egy kb. 160 cm magas alak épp a csúcsdíszt helyezi a fa tetejére.

“Anya, mi láttuk a Jézuskát.” Közöltük diadalittasan, amikor visszatértünk a “ki nevet a végén”-hez.

“De jó nektek!” Felelte anya. “És hogy nézett ki?”

“Hát, csak a kontúrját láttuk, de kb. olyan magas volt, mint Veron. És a haja is olyan rövid volt.”

Azt már csak egymás közt mertük megvitatni, hogy valószínűleg szárnya is volt, csak azt nem láttuk pontosan…