Tavaly november közepén épp Ayrton Senna versenyautóját rakjuk ki legóból Dávid keresztfiammal, amikor csipog a telefonom, és az akkor 9 esztendős fiatalember könnyed eleganciával közli, hogy Panka az, de nyugodjak meg, majd ő válaszol neki.

A whatsappon úgyis jobban szeret írni, mint a vonalas füzetbe az iskolában.

Én pedig engedékeny keresztapaként hagyom, hadd vegye kezébe az irányítást.

Aztán elkövetem azt a kapitális baklövést, hogy túlságosan lefoglal, hogy a motorháztetőt harmadjára is rosszul rakom össze, és a lehajtható fedél az én autómon nem lehajtható.

A mechanikai lila köd pedig csak akkor száll fel, amikor Dávid csibészes mosollyal a szája szegletében közli, hogy “Ne bánkódj a kocsi miatt, hiszen lesz egy igazi kutyátok! “

“Mégis mi köze a kettőnek egymáshoz?- kérdem. És miféle kutyánk?”

“Hát, egy nagyon helyes bernáthegyi kölyök. És Bellának fogják hívni.”- mondja, majd elém teszi a telefont, aminek a kijelzőjén ott virít egy fehér-fekete-barna szőrmók.

A kép alatt és felett pedig az a beszélgetés, amely során beadom a derekam, és beleegyezek (mármint Dávid az én nevemben), hogy Bella a következő héten hozzánk költözzön!!!

Az első gondolatom az volt, hogy pont úgy fogunk élni innentől, mint Beethoven családja a filmben. Aztán a második az, hogy ehhez képest Senna motorháztetőjének helytelen összeszerelése igen csekély probléma.

De Dávid a rá jellemző nagyvonalú őszinteséggel ránt vissza a valóság talajára:

“Bandi, büszke vagy rám, hogy szereztem neked egy ilyen szép kutyát?”

És aki már volt hasonló gyermeki csínytevés áldozata, az pontosan tudja, hogy erre csak egy válasz adható.

Az, hogy büszke.