“Mindjárt mehetünk, csak még “megtápsózom” egy kicsit a rózsát.”

“Mindjárt indulhatunk, csak még “megnyirbálom” egy hangyányit a loncot.”

“Még nem megyünk sehova, mert ez a leander mindjárt szomjan hal.”

Ilyen és ezekhez hasonló ötletek miatt olykor órákkal is csúszott a vendégház takarítása utáni hazaindulás az elmúlt években.

Panka anyukája, Klári Néni ugyanis Bálint Gazdát megszégyenítő alapossággal gondoskodott a kert növényeiről.

Nemcsak öntözte, tápsózta és metszette őket, de amikor a Nád a Házam felé tartó takarító csapat beszállt az autóba, az ülőhelyeket nemcsak egymással, de az új palántákkal, dugványokkal, több kilónyi savanyú virágfölddel kellet megosztanunk.

De mi, hálátlan és kevéssé előrelátó vendéglátóként ekkor még nem tudtuk értékelni azt a hihetetlen mennyiségű munkát, amit ő a kertbe tett.

Aztán amikor a vendégek úgy léptek be a ház kapuján, hogy “szép ez a kis kulipintyó meg minden, de mutassátok csak azt a lila hortenziát, mert már hetek óta erre várunk!”

Na akkor kezdtünk gyanakodni, hogy Klári Néni bizony nagyon tud valamit.

Pár napja pedig, amikor a szeszélyes májusi időjárás épp a legszebb arcát mutatta, szokásomtól eltérően volt 15 percem leülni az udvaron a vendégekre várva, és rácsodálkozni, hogy kert minden egyes növénye más-más színben pompázik.

Hogy a csudába lehet, hogy itt ennyi virág nyílik mindig?

Hát úgy, hogy a ”mindjárt mehetünk, csak ezt még elültetem”-nek kora tavasztól késő őszig terem a gyümölcse.

Azaz a virága.

Szóval, köszönjük Klári Néni a sok segítséget, és azokat a kései indulásokat!