A slambucos kanál egy igazi hajdusági fiúnak olyan, mint a derékszíj a legionáriusnak, a tomahawk az indiánnak vagy a napszemüveg Steve Wondernek.

Éppen ezért volt érthető az aggodalma annak a debreceni vendégünknek, aki a Nád a Házamból való távozásuk után nem mindennapi aggodalommal jelezte, hogy nálunk felejtette a családi, apáról fiúra szálló kanalat.

Neki ez egy felbecsülhetetlen értékű használati tárgy, így nagyon szépen kér, hogy amint megtaláljuk, mindenképp küldjük utána.

Természetesen küldjük, amint megtaláltuk, mondtam, de akkor még nem sejtettem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. A kanál ugyanis szőrén szálán eltűnt.

Nem volt a konyhában, sem a verandán, sem a tűzrakó helynél. Miután a kenuban, és a gyereksarokban is tűvé tettük érte az utolsó szegletét is a háznak, félve jelentettük, hogy a slambucos kanál bizony nincs meg, de nem aduk fel a reményt.

Hogy debreceni barátunk miken mehetett keresztül abban a 2 hosszú esztendőben, amíg szeretett szerszáma nélkül volt kénytelen elkészíteni a híres hortobágyi finomságot, azt nem tudjuk, de egyszer csak előkerült a kanál!

A történet azonban kis híján “tragédiába” torkollott, ugyanis pont egy héttel a sikeres megtalálást megelőzően egyeztünk meg a takarító csapattal, hogy mi a teendő abban az esetben, ha vendégek által otthagyott dolgokra bukkantak a konyhában.

A bontatlan élelmiszert nyugodtan vigyék haza, a kétes eredetűeket dobják ki, ha pedig nem tudnak dönteni, ínkább kérdezzék meg Pankát vagy engem.

Szóval egyszer csak csöng a telefon, és Ági újságolja, hogy találtak egy nagyon furcsa kanalat az egyik konyhai fiók mögé szorulva.

“A kanál elég réginek tűnik, és mintha egy többéves lebbencs tészta darab lenne rászáradva. Mit csináljunk vele? Hazavigyük, vagy kidobjuk?”

“Szerintem csak mossátok el, és adjuk vissza a jogos tulajdonosának. Biztosan jobb helye lesz nála, mint a mi konyha szekrényünkbe ékelődve.”