Fiam, ez jó lesz vendégvárónak.” – mondta édesapám, és diadalmas arccal elém rakott egy csatos üveg pálinkát.

– De mi nem akarunk pálinkát adni a vendégeinknek.

– De akartok, csak ezt még nem kóstoltad. – zárta le a vitát, és mivel az ember a legritkább esetben ellenkezik az apukájával, ha pálinkát kap tőle, ezért kissé vonakodva ugyan, de megkóstoltam a házi barackot.

Én persze arra a kerítésszaggató ízre voltam felkészülve, amit jófajta házi páleszként tukmál rád a szomszéd, miután segítettél neki becipelni a rotátort a garázsba, de semmiképp sem arra, hogy nagymamám legjobban sikerült sárgabarack lekvárját érzem majd a számban.

Miután elnézést kértem a szkeptikus hozzáállásomért, és gyorsan elvégeztük a minőségellenőrzést, hogy nem csalnak-e az ízlelőbimbók, tudományosan is megállapítottuk, hogy ez a nedű tökéletes welcome ital lehet a Nád a Házamban, ha a minőségi barackra fogékony vendégek érkeznek.

De jóból is megárt a sok, szokta volt mondani anyukám, ezért a vendégfogadáshoz szigorúan 2 dl-es , elegáns üvegcsékbe töltöttük szét az italt, ami 10 ember számára még nem olyan veszélyes dózis.

Főleg akkor nem, ha az elegáns üvegcsék olyan szépek, hogy Panka meglátja bennük a fantáziát, és a kertben szedett friss virágok részére a kimaradt üvegeket használja vázaként.

És mivel nálunk minden szobába kerül néhány szál rózsa, hortenzia, vagy mittudomén milyen virág (sokat elmond a kertészeti ismereteimről, hogy ennek a kettő virágnak tudom a nevét), így a takarítás utolsó állomásaként én megtöltöm a 6 db vázát vízzel, és kikészítem Pankának, aki szertartásosan elrendezi benne a frissen vágott növényeket.

A vendégek azonban pár perccel hamarabb érkeztek a megbeszéltnél, így nem is mentünk eléjük a kapuba, hanem kihasználva azt a másfél percet, amíg beparkolnak, és kikászálódnak a kocsiból, gyorsan elrendeztük a vázákat, és kikészítettük a vendégváró falatokat és a welcome pálinkát, 10 db pohárkával.

A társaság minden tagja nagyon megörült a kedves gesztust látva, és amíg bepuszilták a vékonyra szeletelt házi kolbászt egy kis tepertős pogácsával és zöldpaprikával, és kitöltöttem a pálinkát.

Büszkén meséltem, hogy ezt édesapám egyik barátja készíti, az anyukája kertjében termő bio barackból, amit gondosan kimagoznak, meghámozzák, és kizárólag a legszebb szemek kerülhetnek az cefrébe, mert náluk a hibás szemekből készül a lekvár.

A csapat már alig várta, hogy vége legyen a készítés történetének, és végre megkóstolhassák a Sanyi bácsi messze földön híres barackját.

Aztán amikor lehúzták, vártam az elismerő “ilyenfinomatmégéletembennemittam” féle bókokat, de csak értetlenül egymásra meredő tekinteteket láttam…

– Hát, ettől legalább nem rúgunk be hamar! – mondta az egyikük, és akkor esett le, hogy most itattam meg velük egy kupica kútvizet, ami a virágoknak volt kikészítve.

A hibát gyorsan helyrehozva, már szaladtam is a spájzba a megfelelő üvegcséért, és nem volt meglepő, hogy a második kör már mindenkinek sokkal jobban ízlett…