Idén szeptemberben 2. alkalommal indultam a Körös Körül Futófesztiválon, ahol a tegnapi poszthoz szerkesztett kép is készült.

Hogy van még hova fejlődni ebben a sportágban, azt mi sem példázza jobban, mint hogy a képkockákból összevágott montázson látható 50 feletti úrtól olyan messze voltam, mint Makó Jeruzsálemtől.

És a gond nem annyira a köztünk lévő távolsággal volt, hanem azzal, hogy ő ennyivel hamarabb ért be a célba.

Ami viszont számszerűsíthető hozadéka volt a versenyen való részvételnek, az egy kedves történet, ami a helyi bababoltban esett meg velem a következő héten.

A boltból ugyanis volt szerencsénk bérelni egy babamérleget azzal a céllal, hogy majd minden etetés előtt és után pontos képet kapunk az akkor még csak néhány hetes kisfiunk súlyáról. (Tudom, tömegéről, de fizikából sosem voltam túl erős.)

Aki próbált már egy éhségtől üvöltő csecsemőt ilyen mérlegre helyezni, az pontosan tudja, hogy a tervezőmérnökök valószínűleg játékbabán tesztelhették a kérdéses tárgyat.

A mi gyerekünk ugyanis vagy rajta sem maradt a mérleg serpenyőjén, vagy ha igen, akkor a kijelzőn látható szám másodpercek tört része alatt változott több kg-ot.

Biztos létezik olyan módszer, amivel pontos és szignifikáns adatok nyerhetők arra vonatkozóan, hogy pontosan hány grammot evett a kisbabád, de nekünk nem sikerült erre rálelni, így másfél hét elteltével visszavittem a mérleget boltba.

A kedves eladó hölgy nézegeti a sárga francia kockás füzetet, amiben a “mérleg-bérlők” adatai sorakoznak katonás rendben, és a fejét vakargatva közli hogy heti elszámolás van a bérleti díjban, én pedig 1,5 hét elteltével hoztam vissza.

Aztán felcsillan a szeme, és látom, hogy egyszerre találja fel újra a spanyol viaszt és vágja át gondolatának fény kardjával a gordiuszi csomót:

– Már bocsánat, de maga nem vett részt a hétvégi futóversenyen?

– De igen. – Felelem.

– Az jó, mert akkor mit szólna, ha csak egy hetet számolnánk fel?

Én pedig mit szólhattam volna?

Csak annyit tudtam, hogy köszönöm.