Az előző rész ott ért véget, hogy az ifjú férj félálomban igent mond újdonsült hitvesének a “hogyan költsük minden pénzünket egy falusi parasztházra” c. ötletére.

De hogy a feleségeknek mindig igazuk van, azt ma már talán könnyebb belátni, de én akkor szentül hittem, hogy a megtakarításoknak biztosan jobb lenne, ha maradnának Questor és Hungária kötvényekben…

Mielőtt hangosan kinevetnétek, szeretném leszögezni, hogy utólag már én is nagyon okos vagyok, de akkor nem voltam benne biztos, hogy ki kéne venni onnan a félretett pénzünket, és egy kétes kimenetelű vállalkozásba kezdeni.

Merthogy a vendéglátásban most sem vagyunk profik, de akkor még ennyire sem értettünk hozzá.

De szerencsére Panka már akkor is racionálisan tudott érvelni, én pedig mit mondhattam arra a rendkívül meggyőző érvre, hogy: “De hát olyan szép az a ház!”

Így aztán a család vagyona a Questorból és a Hungáriából a Nád a Házamba vándorolt, és talán jobb helyen is van ott…:)

Az adásvétel lebonyolításában ezúton szeretnénk köszönetet mondani László Harangi -nak és a Harangi Law Firm-nek, hogy segítettek a jogi ügyek gördülékeny intézésében, ugyanis nélkülük nagyjából a saját nevünket értettük volna a szerződésen.

A házat egy kedves, idős házaspártól vettük, akik maguk tervezték minden egyes szegletét: a terasz kézzel faragott korlátjától kezdve a cserépkályháig.

Igen ám, de volt egy kis bökkenő: mi pontosan tudtuk, hogy vendégházat szeretnénk csinálni belőle, ők pedig legalább ilyen biztosra mondták, hogy eszük ágában sincs olyanoknak eladni, akik kiadó nyaralóvá alakítanák!

Mivel nem akartunk hazudni nekik, de tiszteletben tartottuk az ő kérésüket, megígértük, hogy sosem lesz belőle buli turistáknak és legénybúcsús társaságoknak szóló nyaraló.

Azt már persze nem mondtuk, hogy különleges vízparti pihenésre vágyó családoknak és stílusos csapatépítésre készülő 8-12 fős cégeknek sem adjuk ki a vendégházat.

Szóval az adásvétel rendben lezajlott, 2014 szeptemberében már miénk volt a ház, de indult a szezon (mármint a kosárlabda) amikor is Panka még Triesztben pattogtatott, én pedig Szegeden, így 2015 májusáig kellett várni a felújítások megkezdésére.

De ebben az idényben már minden szabad időnket arra szántuk, hogy az általunk nagyra tartott szállások weboldalait böngésztük, és elolvastuk az összes létező szakirodalmat a “Hogyan vágjunk bele első saját vendégházunk kiadásába?” témakörben.

Sok mindenben nem egyezett a véleményünk, de az alábbiakban biztosak voltunk:

Nem akarunk a Körös-part Gozsdu udvara lenni, és biztosan nem szeretnénk fogadni az “Ez egy rendes társaság, és egy nagyon visszafogott kis összejövetelt szeretnénk tartani egy lánybúcsú szerűség alkalmából…” féle társaságokat. (Az ilyen felkérésekre egyébként a mai napig elmondjuk, hogy erre a célra vannak nálunk sokkal megfelelőbb helyszínek)

Bár a ház tényleg nagyon jó állapotban volt, de a zöld színt azért lecserélnénk barnára (“Minek? Hát nem szép az a zöld?” hallhattuk a rokonoktól, egészen addig, amíg át nem festettük barnára…:) )

Szeretnénk medencét az udvarra.

És a házat belülről a saját stílusunk szerint dekorálni, a falról felénk vicsorító harcsafejek és állatbőrök helyett.

Az átalakítás stílszerűen május 1-én, a munka ünnepén kezdődött, és mi innentől kezdve június végéig napi 10-14 óra munkával tisztelegtünk az ünnep előtt.

Közben készült a honlap,jöt fotózni, mi pedig véres kardként hurcoltuk keresztül-kasul a ház összes szobáján az egyetlen szép és színes ágynemű garnitúránkat, mellé pedig ugyanazt a virágcsokrot.

Az emeleti teraszos hálóról például úgy készített fotókat Ádám, hogy az ággyal szemközti falat még festette Géza bá, és kedvenc fotósunk a létra közé bújva lőtte a képeket, amihez a vakut a festő fogta.

Szóval kihívásban, munkában, és kalandban nem volt hiány ebben a két hónapban, de, még mindig nem volt egy fizető vendégünk sem.

Aztán egyszer csak csörgött a telefon, és a vonal túlsó végén egy kedves nagymama afelől érdeklődött, hogy volna-e még szabad helyünk egy 10 tagú családnak egy teljes hétre júliusban…

Őszintén mondom, hogy nem a kőkemény telefonos tárgyaló énem hozta elő belőlem ezt a mondatot, inkább lányos zavaromban mondhattam neki azt, hogy “Tessék várni 5 percet, megnézem a naptárunkat!”

Életem egyik leghosszabb 5 perce volt, és én szeretnék úgy emlékezni rá, hogy az utolsó 30 mp-et magamban számoltam, de Panka szerint hangosan…

Szóval visszahívtam a hölgyet a meglepő hírrel, hogy “Remek időpontot tetszett választani, az a hetünk még pont szabad.”

Így érkezett meg az első foglalásunk, és aztán szép sorban a többi is. Ha pedig ma telefonálnál szabad időpontok miatt, a “naptárnézős” szöveg már igaz lenne.

A következő részben inkább a vizuális élményeké lesz a főszerep, és mutatunk előtte-utána kép párokat, néhány hozzájuk fűződő rövid történettel kiegészítve. Tartsatok velünk akkor is!