Amikor Jancsi szülei kiszálltak az autóból, és közölték, hogy a fiatal úr is mindjárt érkezik csak még Fort Night-ozik, akkor éreztem, hogy öregszem, és ez valami olyasféle trendi tevékenység, amit én nemhogy nem tudnék csinálni, de azt sem tudom, mit jelent.

A kaputól a házig vezető 12 méter hosszú út során gyorsan “kigugliztam”, hogyan is kell “fortnájtozni”, de rájöttem, hogy ezt speciel nem is akarok megtanulni.

Aztán amikor Jancsi 5 perc elteltével (sajnos ennyi idő alatt nem született új rekord a játékban) betoppant a házba, és férfiasan határozott kézfogással üdvözölt, kiszaladt a számon, hogy “Te meg mekkorát nőttél!”.

Újabb 20 év öregedés.)

De innen már egyenes út vezetett a következő, nagymamák szájából családi összejöveteleken gyakran elhangzó örök klasszikushoz…

Szóba jött ugyanis, hogy mikor járt ifjú vendégünk legutóbb a Nád a Házamban, és kiderült, hogy 4 évvel ezelőtt, egy álmoskás szeptemberi délutánon, a Varga Veron Könyvtár megnyitóján.

Őszintén mondom, hogy nem direkt volt, de a nosztalgikus emlékek hatására azt bírtam mondani, hogy “Az már olyan rég volt? Olyan, mintha tegnap lett volna.”

Úristen, száz éves lettem.

Másnap a boltban Jutka néni meg is kérdezte, hogy “Andriskám, minden ok, kicsit öregesen mész?”

“Persze Jutka néni, hiszen tegnap lettem 100 éves.”

“Mit mond?” – kérdezte tőle a sorban mellette álló néni.

“Én sem értem, ezek a fiatalok olyan gyorsan beszélnek…””