– Minek veszünk tűzifát, ha úgyis zárva vagyunk? – kérdeztem Pankát, amikor közölte, hogy mennyire örül, mert Ági megrendelte a szükséges mennyiséget.

– Hát azért, hogy mire tavasszal újra kinyithatunk, már száraz, ropogós, “cserépkályha kész” fahasábok várják a vendégeket.

És megint eljött a pillanat, amit férfitársaimhoz hasonlóan én is nehezen élek meg: a feleségemnek ismét igaza volt.

A szóban forgó mennyiség egyébként mintegy másfél tonnányit jelentett, aminek bepakolása finoman szólva is férfimunka.

Lett volna.

Történt ugyanis, hogy a fát tegnap délelőtt 10:00-kor borították le a Nád a Házam kapuja előtt, de onnan még meg kellett volna tennie 23 méternyi utat.

Ez az út nem tűnik soknak, de ha a fahordásra kijelölt talicska kerekei elsüllyednek az esős idő miatt meglehetősen süppedős talajon, akkor már bizony hosszú ez az út.

Az egyezség úgy szólt, hogy Ági és Petra tudnak csak jelen lenni a fa érkezésénél, viszont délre nekik már Szarvason kell lenniük, így kb másfél óra alatt behordanak valamennyit, a többit pedig mi megoldjuk Balázzsal.

A lányok azonban felgyűrték az ingujjat, Fekete Lacit megszégyenítő tempóra kapcsoltak, és Lidl-ös bevásárló szatyrokban (Eszembe nem jutott volna ez az ötlet, de el kell ismerni, hogy ennek a kereke kevésbé süpped a sárba.) behordák a másfél tonna fát.

Amikor 12:00-kor Ági telefonált, azt hittem, hogy valami baj van. Aztán amikor közölte a rekordgyanús teljesítményt, egy pillanatig nem is igazán találtam a szavakat.

Így aztán egy nagy levegővétel után csak annyit tudtam mondani, hogy KÖSZÖNÖM.