Hogy ne mindig csak rólunk szóljanak a hírek, és a környéket is jobban megismerhessétek, mostantól kezdve minden héten lesz étterem ajánló rovat (többek közt), amiben bemutatjuk a Körös-part legrégebbi, legfinomabb, legaeldugottabb, legvalamilyenebb vendéglátó egységét.

Szeretnénk leszögezni, hogy az írások szigorúan a mi szubjektív véleményünket tükrözik, és soha egyetlen étteremtől, kávézótól vagy cukrászdától sem fogadunk el még egy kávét sem az írásokért cserébe.

Szóval nem fizetett bértollnokok leszünk, vagy ahogy mostanában hívják magukat: gasztro celebek, csak elmeséljük a saját történeteinket.

Az nyitó sztori sajnos egy megtörtént, és költői túlzásoktól mentes valós eseményt dolgoz fel:

És mivel rosszat senkiről nem fogunk írni, és a történet főszereplője szerencsére már nem dolgozik a helyszínen, legyen elég annyi, hogy az eset egy szarvasi étteremben esett…

Egy forró augusztusi nap végén Panka apukája meghívott minket vacsorázni, mert nincs is annál jobb, mint a nagy melegben egy kellemes kerthelyiségben hűsölni és családi körben falatozni…

Ha nagyon pozitívan állunk a dolgokhoz, végül is a hűs kerthelyiség és a családi kör tényleg pozitívumok voltak, de ezen kívül nem sokat találtunk…

Már akkor gyanút foghattunk volna, amikor a pincér 25 perc elteltével vette fel az ital rendelésünket, amit újabb 15 perc múlva hozott ki, és a 6 fős asztal társaságból senki nem azt kapta, amit rendelt.

Pedig nem nem James Bond kedvenc koktélját kértük (rázva, nem keverve), csak 2 pohár sört, és 4 pohár szódát.

Ehelyett egy korsó sör jött 4 üveges kólával. (A többit tudták.)

De ekkor már annyira szomjasak voltunk, hogy mindenki gyorsan elfogyasztotta a kihozott italokat, és könyörögve kértük a pincért, hogy legyen kedves kihozni az eredeti rendelésünket is, nem baj, ha 15 percet kell rá várni, csak azt hozza, amit szeretnénk.

És ha már úgyis itt van, megrendelnénk az ételt is.

Erre a válasz az volt, hogy jó, akkor hoz egy cetlit, és felírja, mert azokat el szokta felejteni. (!!!!!!!!!!) Ellentétben az italokkal, amiket rendkívül precízen tart számon fejben.

, mondtuk, és újabb 5 perc várakozás következett, majd ismét előkerült, és teátrális mozdulatok közepette lejegyezte, ki mit kér.

Ekkor már kínosan próbáltunk rá figyelni, hogy ne zavarjuk össze szegényt, ezért hatan csak 3 féle ételt rendeltünk. 2 harcsapaprikást túrós csuszával, 2 spagetti carbonara-t és két rántott camambert-t rizzsel, áfonyamártással.

Ezután kaptunk a sorstól (és az étterem kissé komótosan őrlő malmaitól) újabb 45 perc lehetőséget meghitt családi beszélgetésekre…

Gond egy szál se! A jó munkához idő kell, és biztos még most fogják a halat a paprikáshoz, és reszelik a zsemlemorzsát lassó tűz fölött a rántott sajthoz.

Aztán egyszer csak megérkezett a várva várt vacsora, és ekkor rájöttünk a taktika lényegére: ha annyira kiéhezteted a vendéget, hogy a rozsdás szöget is megenné, akkor bármit felfal, amit elé teszel, és az sem fogja különösebben zavarni, ha a carbonara helyett olyan bolognai spagettit kap, ami napraforgó olajban úszik, és hideg.

Sőt, azt is elnézi, hogy a harcsapaprikásba gomba is kerül (ami az étlapon nem annyira volt feltűntetve), nem túrós csuszával van feladva, hanem nokedlivel, a camambert és a rizs helyett pedig nemes egyszerűséggel rántott trappista várja sült krumplival.

De, legalább az áfonyamártást eltalálták.

Először azt hittük, hogy ez valami tréfa, és mindjárt előbukkan valahonnan Jáksó László és Sebestyén Balázs egy palack pezsgővel, és kiderül, hogy a kandikamera forgatásának vagyunk főszereplői.

De a mgelepetések itt még nem értek véget. Amikor rákérdeztünk, hogy ezeket az “apró” különbségeket a rendelésünk és a szervírozott ételek között mégis mivel magyarázzák, a pincér csak annyit mondott, hogy ő igazándiból nem tehet róla, ugyanis (és itt diszkréten közelebb hajolt hozzánk) a szakács egy kicsit részeg…

Hogy micsodaaaa? Ja, hogy részeg, jól hallottuk? Semmi gond. De miért nem azt kaptuk, amit kértünk? Például hogyan lett a carbonara-ból bolognai?

És a beszégetés ekkor ért véget, ugyanis a roppant felelősségteljes, szimpatikus, és egyben kiváló memóriájú pincér erre azt bírta mondani: “Most miért? Végül is, tészta, tészta, nem?”

Ekkor láttuk be, hogy a harcsapaprikást és a sajtokat semmi értelme felhánytorgatni, meg amúgy is éhesebbek voltunk, mint mérgesek (bár nagy volt a verseny), és végül is mit akarunk? Egy kellemes kerthelyiségben töltöttük az estét. Jó társaságban. És mindannyian egy életre szóló élményt kaptunk….

Prológus: az étterem nem sokkal az eset után a pincértől és a szakácstól egyaránt “könnyes” búcsút vett, és azóta csak pozitívan csalódtunk bennük. Mondjuk volt honnan feltornászni a színvonalat…:)