Amikor 2015-ben Walla Ádámot először rábeszéltük, hogy jöjjön már el csinálni néhány fotót a Nád a Házamról, nem gondoltuk, hogy ez nem úgy működik, hogy csak úgy kattintunk néhányat, aztán sörözünk egy jót.

Aztán Ádám megérkezett, és az első este úgy járt körbe a házban, a kertben, és a környéken, hogy egy darab kép nem készült, csak nézelődött, méricskélt, szaglászta a levegőt, és persze nézte a fényeket meg az árnyékokat.

Én persze nem értettem, hogy miért nem csinálja már azokat a képeket, és miért nem isszuk már meg azt a sört.

Aztán kiderült, hogy azért, mert még nincs itt az ideje.

Másnap ugyanis hajnalban kelés, hiszen egy jó fotós (és sajnos a segítője is) a nap előtt kel, hogy még a kék órában készíthessen olyan képeket, amiket aztán jogos tulajdonosa majd 5 év múlva is büszkén mutogathat egy facebook posztban.

Mire 6:30-kor Ádám engedélyezett egy lángosnyi szünetet (fetás-tarjás-lilahagymás csoda a Szarvasi Piacon), már 2 órája dolgoztunk.

Azaz, hogy inkább ő dolgozott, míg én alvajáró zombiként követtem a zsákmányra leső vadászt, aki fürgén szökellt a vízparton, ugrált át korhadt fatörzseken, vagy kúszott a harmatos fűben, ha a helyzet éppen úgy kívánta.

Amikor este 10 körül a csillagos égboltot fotózta a mólón, már csaknem 17 órája voltunk talpon, én egyre kíváncsibb voltam, hogy vajon az éhhalál visz át a túlvilágra, vagy végelgyengülésben fogok elpatkolni.

Aztán Ádám egyszer csak azt mondta: “Azt hiszem mára elég lesz. Talán megihatnánk azt a meggysört.”

Bevallom őszintén, hogy nem vagyok a gyümölcsös sörök nagy rajongója, de aznap este úgy éreztem, hogy ez a világ legfinomabb itala..