Reggelit viszek a vendégeinknek idestova egy éve, valamikor októberben, amikor már kicsit csípősen hűvösek a reggelek, és a falevelek őszi színekben pompázva szállnak a széllel.

Vagy éppen várják, hogy a gyerekek összegyűjtsék őket, és a wikipédia színrelépése előtt szebb napokat látott lexikonok súlyos lapjai közt lepréseljék őket.

Szóval lábujjhegyen osonok a harmatos fűben, amikor legifjabb hölgy vendégünk siet elém az anyukájával.

Éppen leveleket gyűjtenek, és ahogyan látom, már egy egész dekoratív kis csokrot sikerült összeállítani belőle a mindössze 5 éves kislánynak.

Büszkén mutatja meg nekem is a zsákmányt, és halkan súgja, hogy a legszebbeket elküldi postán a nagyinak.

Az anyukája persze meghallja, hogy és érdeklődik, hogy ugyan miért küldene ő elsárgult faleveleket a mamának?

“Anya, te sosem figyelsz, amikor a nagyi arról panaszkodik, hogy évek óta egy rendes levelet sem kap?

Hát én most küldök neki egy egész csokorral.”