Múlt hét pénteken már csak pár óra van a vendégek érkezéséig, én pedig az utolsó simításokat végzem a kertben.

Ilyenkor persze mindig kiderül, hogy valamit elfelejtettünk elpakolni, elmosni, levágni vagy kitakarítani, úgyhogy az eredetileg összeírt to-do-list a végén minimum megháromszorozódik.

Nincs ez másképpen ez alkalommal sem, főleg, hogy a reggeli esőzésnek köszönhetően a csónak és a kenu is tele van vízzel.

Éppen merni kezdem kifelé a vizet a móló szélén térdelve, amikor észreveszem a szemem sarkából Árpi bát a túlparton, amint mértani pontossággal dobja pont ugyanoda a fenekező szereléket, mint ahova néhány másodperccel ezelőtt az etetőanyagot hajította.

Nagyon megörülök neki, hiszen régen nem láttam már az öreget.

– Szervusz Árpi bá!

– Szervusz. Na, megszületett?

– Meg.

– És kislány vagy kisfiú?

– Kisfiú.

– És mi a neve?

– Dániel.

– De szép neve van. Gratulálok.

És mivel a víz messze viszi a hangot, ráadásul a közeli mólókon többen is pecáznak, így még legalább 3 vadidegen őszinte jókívánságait zsebelem be Árpi báé mellé.

Megköszönöm, befejezem a csónak takarítást, és amikor ballagok a veranda felé a már ismét üres vödörrel a kezemben, magamban mondogatom.

Dániel. Dániel.

Tényleg szép név. De már senki nem felel…