“Gyerökök, esött a Kékesön. Holnap indulunk sízni.” – mondotta volt imádott nagyapánk 1989 Karácsonya előtt néhány nappal.

Mi pedig másnap ténylegesen nyakunkba kaptuk az országot, meg persze a léceinket, amiket szerintem gondosabban waxoltunk a nagykőrösi ház fészerében órákon át, mint Bode Miller bármikor.

A kis alföldi városkából tömegközlekedéssel ma sem egyszerű eljutni a Kékesre, de akkoriban még egy fokkal ennél is kacifántosabb volt.

De nagyapa sosem az akadályok előtt való megtorpanásairól volt híres, így amikor a gyöngyösi buszállomáson az orrunk előtt zárta be az ajtót a nem túl család- és síelőbarát sofőr, akkor a válasz csak annyi volt, hogy “Nem baj, majd stoppal..”

Mi pedig csillogó szemekkel vártuk, hogy ki áll majd meg, és röpít minket az ország legtetejére.

– Na, ne úgy integess, így a rosszlányok szoktak.

– Miféle rossz lányok?

– Mindegy, de ne úgy! – mondta, majd egy határozott bakugrássall egy neonzöld Subaru előtt termett, akinek a sofőrje nem biztos, hogy minket szeretett volna furikázni, de ekkorra már késő volt…

“Hova mönne? Szent Imrére, ugyan má’, onnan majdnem útba esik a mi szállásunk. Csak nem gondolja, hogy ezökkel a szögény gyerökökkel majd annyit gyalogolunk.”

De közelgő Karácsony ide, óvodás kölkök a hátsó ülésen oda, szegény Subarus időre ment valahová, így valahol útközben kirakta a szűrünket.

“Nem baj, így legalább szörzünk fát útközben a Jézuska megsegítésére. – mondta papa, és már vette is elő a varas nyelű bicskáját, amivel ha egy egész fenyőt nem is tudott kivágni, azért néhány jókora ág még pont elfért a hátizsákunk és a lécek mellé a kezünkbe.

A szállásról csak annyi maradt meg, hogy egy nagyon kicsi és dohos szobában próbáltunk a 3 fenyőágból és néhány borzalmas ízű konzum szaloncukorból karácsonyfának látszó tárgyat eszkábálni.

Mert másnap jött a nagyi, akit úgy terveztük, hogy jól meglepünk.

De a legjobban mi lepődtünk meg, amikor Erzson mamának nem elég, hogy tetszett a fának éppen nem nevezhető installációnk, de még a szaloncukor is ízlett neki.

Sőt, azt mondta, hogy ilyen szép “meglepetés karácsonya” még sosem volt.

Mi pedig újra megkóstoltuk az ezüst papírba csomagolt “édesipari műremeket”, és a mama elismerő szavai után már nem is volt olyan förtelmes íze…