2015 Szentestéje előtt néhány nappal a Szedeák kosárcsapatának karácsonyi vacsorájához a Bajor étterem szolgáltatta a helyszínt és az ünnepi fogásokat.

 

Vacsora előtt ajándékozás és versmondás volt az “előétel”.

Én Csiga barátomtól kaptam egy szívhez szóló, jambikus pentameterekkel és bokorrímekkel teletűzdelt verset, és egy falra akasztható, gyerek kosárpalánkot.

 

Míg előbbiről mindenki tudta, hogy nekem szól, az utóbbiról inkább csak mi ketten, hogy ez majd a leendő utánpótlásnak.

 

De az ominózus este óta eltelt 5 karácsony, és az utánpótlás csak nem jelentkezett, hogy ő bizony Orlando Magic-es kosárpalánkra szeretne dobálni…

 

Azóta minden egyes költözés és nagytakarítás során kezembe került a palánk, és kezdtem úgy érezni magam, mint Eszti mama, amikor Lackfi János “Paradicsomleves betűtésztával” című verseskönyvét teszegette egyik fiók mélyéről a másikra:

Lehet, hogy sosem lesz kinek odaadni?

 

De mivel sem Eszti mama, sem a sport nem arra nevelte az embert, hogy ilyenkor feladjuk, így legyőztem a kísértést, és a kosárpalánk sem a Máltai szeretetszolgálat, sem a szemetes legmélyén nem végezte.

Pedig bevallom őszintén az 5 év alatt sokszor nagyon közel volt hozzá.

 

Aztán tegnap egy égősor után kutakodtam a padláson, amikor a kezembe került a palánk. De most, mintha nagyobb és szebb is lett volna, mint az eddigiek során bármikor.

 

Danika véleménye pedig pont az volt róla, mint minden minden másról, aminek szívből örül. Fülig érő szájjal vetette be komplett szókincsének 50%-át, és csak annyit mondott, hogy “Phűűűű!”