Gyerekkorunkban gyakran töltöttük a hétvégéket Veron mamánál, akit sok remek tulajdonsága miatt imádtunk, és imádunk a mai napig.

De volt egy számunkra akkor még érthetetlen szokása.

Hogy lehet, hogy a Sanyo rádió piros kijelzőjén még csak az áll, hogy 5:30, amikor csörög a vekker, Veron pedig fiatal sportolókat megszégyenítő fürgeséggel pattan ki az ágyból, ugrik biciklire, és tűnik el a vasárnap hajnali ködben a szemünk elől?

Mi pedig csak annyira voltunk képesek Miklós öcsémmel, hogy félálomban egymásra nézzünk, és megállípítsuk, hogy Veron biztos a Tejes Piroskához ment…

De miért ilyen korán?

Aztán amikor 8-9 körül a két lusta unoka méltóztatott kikászálódni az ágyból, és kiballagni a konyhába, már az asztalon várta őket a vajas kalács.

A kályhán pedig 2 bádog bögrében a meleg tej, aminek olyan vastag föle volt, hogy a reggeli tej-kalács kombó után desszertnek is kiváló fogás volt egy kis házi baracklekvárral kikeverve.

Veron azonban sosem evett velünk.

Ő ilyenkor már az ebédre tervezett húsleveshez pucolta a sárgarépát vagy épp egy gyöngytyúkot.

Egyszer megkérdeztük, hogy ő nem szokott-e reggelizni.

A válasz pedig rövid és csattanós volt:

Én már reggeliztem édeskéim. Csak reggel.