2015 novemberében, amikor a Nád a Házam 1. szezonjának vége felé közeledünk, még Szegeden laktunk az egyetemi városrészben, ahol épp lomtalanítás volt.

Mi pedig akkor még nem ismertük Györgyit és Gabit, akiknek az ízlésére bármikor hagyatkozhattunk volna “interior design upgrade” (már amennyiben létezik ez a lakberendezési fogalom) kérdésében, így Pankával nekivágtunk a környék utcáinak, hátha találunk néhány olyan, egykor jobb sorsra érdemes bútordarabot és kiegészítőt, amit felhasználhatunk a vendégházban.

Mivel azokban az időkben a kijárási tilalom fogalma még maximum a Wuhan-i denevérekre vonatkozott, így este 9-kor indultunk kincset keresni, hátha nem találkozunk sok emberrel.

Aki vett már részt hasonló akcióban, azok már biztosan tudják, mekkorát tévedtünk.

Alsóváros máskor nyugodt utcáin ugyanis akkora forgalom volt a házak elé kidobott lomok között, mintha a Lidl-ben szerettünk volna kézfertőtlenítőt tenni a kosarunkba idén március végén.

A túra egyébként egy szociológiai tanulmányúttal is felért volna, hogy kik és milyen indíttatásból is vadászták azokat a kincseket.

Találkoztunk egyetemi hallgatókkal, akik az albérletükbe szerettek volna egy új kanapét, és egy dohányzóasztalt.

Volt olyan hajléktalan, aki a ruhatárát igyekezett kicsit felrázni.

És persze ott voltak a bodza- és fémkereskedő szakemberek is, akik üzletszerűleg űzték a lomizást.

Ők profi rendszer szerint dolgoztak, hogy a magunkfajta hobbi guberálók azért ne juthassanak olyan könnyedén az értékesebb darabokhoz.

Így aztán többször is előfordult, hogy amikor egy-egy ígéretesnek tűnő sublótra vagy sifonérra (házi feladat: utánanézni, hogy mit is takar ez a két szó! ) tettük volna rá a kezünket, egy tömött bajszú, 130 kg-os úr lépett elő a kacatok erdejének sötétjéből, és olyan sejtelmesen lóbálta felénk a botját, hogy átgondoltuk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy jól megvagyunk mi a kérdéses bútorok nélkül.

De szerencsére az ő “foglalási rendszerük” sem volt hibátlan, így azért simán jutottak nekünk is valódi kincsek.

Már majdnem otthon voltunk, amikor észrevettünk egy fa dobozt, amin a Szegedi Gyufagyár logója virított és az 1936-os évszám.

Ezt azért mégsem hagyhatjuk itt! Mondtuk gyorsan és próbáltuk felvenni a kupac közepéről, de ez nem megy olyan könnyen, ha 2 embernek mind a 4 keze tele van hasonló kacatokkal.

Ráadásul Pankának közben megcsörrent a telefonja, és ahogy próbálta felvenni, a kezében lévő tárgyak és az ölében lévő félig nyitott táska teljes tartalma a lomkupacon végezte.

A mellettünk keresgélő, láthatóan profi kincskereső hölgy pedig lesajnálóan csak annyit kérdezett:

“Dik má’, maguk ilyen úri lomisok?”