3 hete gyújtottunk be először a cserépkályhába.

Felaprítottam a gyújtósnak valót, a mértani precizitással felállított gúla alakzat alá újságpapírt és tobozokat tettem, ahogyan azt nagyapámtól tanultam, és vártam, hogy fellobbanjon az idei ősz 1. tüze.

A tűz azonban csak nem akart úgy égni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Füst azonban egyre több szállt a nappali felé, és amikor a komplett földszint úgy nézett ki, mint a Szent Péter tér egy sikertelen pápaválasztási kör után, hanyatt-homlok szaladtam Pali bácsihoz segítségért.

– Te, nem azt mondtad, hogy be tudsz gyújtani? – Kérdezte.

– Tévedtem. Kéne egy kis segítség. Vagy lehet, hogy sok, de a lényeg, hogy füstöl a kályha.

Mikor beléptünk a házba, az öreg megkérdezte (jobb tisztán látni ilyen fontos kérdésekben), hogy divatba jött-e ismét a boszorkányégetés, vagy csak füstölt sajttal várom a vendégeket?

Aztán odalépett a kályhához, elővett a zsákjából valamit, amit a füsttől persze nem láttam, odahúzott egy széket, és finoman közölte, hogy én csak végezzem a dolgomat a kertben, ő majd mindent elrendez.

Én pedig hittem neki, és folytattam a medence takarítást.

Aztán 10 perc elteltével megjelenik a verandán, csibészes mosollyal a bajusza alatt, és közli, hogy ezennel megnyitottnak tekinti a fűtési szezont.

De könyörögve kér, hogy legközelebb hamarabb kérjem tapasztalt szakember segítségét…