“Hallo. Molnár úr? Itt Kovácsné beszél, és azt hiszem nálunk van az önök kenuja.”

Ha olvastátok az eddigi történeteket, remélem elhiszitek, hogy mióta megnyitottuk a vendégházat, semmiféle telefonhívástól nem jövök zavarba. De Kovácsné kora reggeli hangja a telefonban annyira sejtelmes volt, hogy gyorsan oldalra fordultam, vajon Panka még az igazak álmát alussza-e, vagy őt is túszul ejtették, és mindjárt rátérünk a váltságdíj konkrét összegére.

Miután megnyugodtam, hogy ő nem lehet a hívó fél fogságában, már nyugodtabban kérdeztem, hogy miből tetszik gondolni, hogy a mi kenunk önöknél van, és mégis mit keres ott?

“Hát abból, hogy az éjjeli vihar után a mi stégünkön fekszik egy nagyon sárga és nagyon régi túrakenu, amire nagy betűkkel van ráírva, hogy Nád a Házam Teteje.”

Felmentem hát a netre, és mivel az Alma együttes telefonszáma nem volt publikus, így önöket hívtam.

“És milyen jó tetszett tenni, ezer köszönet, és örök hála, mindjárt megyünk érte.” A nagy sietségben azt persze elfelejtettem megkérdezni, hogy mégis hova?

Azt azért reméltem, hogy a vihar nem volt akkora, hogy egy másik városig repítse a kenut, így Szentandrás felé vettük az irányt, de szerencsére a kedves megtaláló volt olyan figyelmes, hogy sms-ben elküldte a pontos címet.

A kenu végül csak 200 m-t utazott a viharban, mire megfeneklett Kovácsnéék stégén, akik nagyon örültek, hogy megkerült a hívatlan reggeli vendég gazdája.

“Igazán nem kellett volna!” – mutatott a Merci csoki felé, de a mondat végét már tétován elharapta, amikor látta, hogy a gyerekek meg is kezdték a jól megérdemelt nyomravezetői jutalom bekebelezését.

Miután ismét vízre bocsátottuk a kenut, én már nagy lelkesen be is pattantam, hogy indulhatunk vissza a Nád a Házamba, amikor Panka csak annyit kérdezett, hogy “Szerinted az evezőket is ide fújta a szél?”

A kérdés jogosságához nem férhetett kétség, így gyorsan átszaladtam a mi vendégházunkba, ahol az éppen reggeliző család szintén furcsán nézett rám, hogy mégis mit járatban vagyok.

“Nem akarok beleszólni, de hova mész az evezőkkel kenu nélkül?”

Majd meglátjátok, mondtam, és 5 perc múlva, amikor a stégen kikötött a kenu, az egész sztorit elmeséltük nekik a sejtelmes telefonhívástól a hazaérkezésig. Ők pedig jót mulattak rajta (meg persze rajtunk :)) és nagy örömükben még egy falusi reggelire is meghívtak a saját vendégházunk verandájára.

De hogy mi köze ennek a történetnek Béla bához, és hogyan is került az idén 40 esztendős sárga csoda a Nád a Házamba, illetve milyen kalandokon ment keresztül, mielőtt hozzánk költözött volna, arról majd a következő részben..