1998 júniusában már ballagási lázban égett a 8.a osztály a szegedi Ságvári Endre általános iskolában.

És hát mi is érdekel ebből az eseményből őszintén egy 14 éves kamaszt?

Már azt leszámítva, hogy egy kissé elméretezett öltönyben, gerberákkal és szegfű csokrokkal megpakolva énekelhesse a Gaudeamus Igitur-t osztálytársával együtt, jót mosolyogva azon, hogy a rokonok egymás lábán taposva próbálnak a Polaroid fényképező gépekkel jobbnál jobb képeket készíteni eme rendkívüli eseményről.

Természetesen az, hogy mit kap ballagási ajándéknak!

Mi akkor az osztálytársakkal szent fogadalmat tettünk, hogy menő görkorisok leszünk.

A vágyott állapot eléréséhez azonban szükség volt egy profi görkorira.

Legalább is mi így hittük.

Így aztán mindenki egy Roces Majestic-et kért ballagásra a rokonoktól.

Volt aki már néhány nappal a suli befejezése előtt megkapta, és olyan osztálytárs is, akinek az iskolai ünnepségre hozták el az egysoros csodát a gerberák mellé.

Az én szüleimnek azonban van stílusuk és szépérzékük egy ekkora ajándék méltó módon történő átadásához, így biztosan várnak vele a családi ebédig.

Legalábbis azt hittem.

Aztán a sütemény szervírozása előtt elérkezett a várva várt pillanat.

Az ajándék azonban gyanúsan kicsi volt.

Nem tudom mennyire voltam jó színész, arra azonban tisztán emlékszem, hogy nem volt egyszerű mosolygós és vidám arcot vágni, amikor a dobozból a Majestic helyett H. Jackson Brown “Kis útmutató az élethez” c. könyve nézett velem farkasszemet.

Természetesen köszöntem szépen, és előkelő helyre tettem a szobámban lévő könyvespolcon, de évekig nem nyitottam ki.

Négy évvel később, amikor a gimi befejezése után elköltöztem otthonról, 2 könyvet vittem magammal: Rejtő Jenő egyik legnagyobb klasszikusát, az Elátkozott partot, és mivel nem sok hely volt már a tömött bőröndben, a legkisebb helyet foglaló sárga könyv is lekerült a polcról, és költözött a kissé hálátlan tulajdonosával.

Aztán egy hideg őszi estén, amikor már nem volt kedvem huszon harmadjára is elolvasni Csülök, Senki Alfonz és Tuskó Hopkins történetét, kinyitottam a 4 éve porosodó, jobb sorsra érdemes, sárga könyvecskét, és beleolvastam.

És a könyv jó volt. Nem kicsit, nagyon.

És onnantól kezdve, bárhová is költöztem, nem lehetett kérdés, hogy a könyv bekerül-e az utazó bőröndbe.

Ahogy az sem, hogy amikor 2016-ban a Nád a Házamban felavattuk a Varga Veron Könyvtárat, A KIS ÚTMUTATÓ-nak ott a helye az emeleti kultúr sarokban.

Aztán idén ősszel, amikor a kényszerű karantén kihirdetése utáni napon végigvettük, hogy a tavaszi újranyitásig mi megy, és mi marad a vendégházban, talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a kis sárga könyvnek bérelt helye lesz a polcon.

De addig is hazahoztam, és én olvasom.

Mert 23 év elteltével már kezdem érteni, hogy annak idején miért nem kaptam görkorcsolyát.