AZ ÚJRA MEGTALÁLT KARÁCSONY

“Hányat kell még aludni, hogy jöjjön a Jézuska?” – kérdeztük már november közepétől annak idején.
És bár nagyjából 3 évesen tudtunk számolni, azért mégis melegséggel töltötte el az ember szívét az a szám, ami előtt szorosan az állt, hogy “Már csak…”
Aztán az első olyan karácsonyon, amikor már tisztában vagy a kerserű igazsággal, és a gyermekkori titkok és várakozással teli havas esték cukormáza végérvényesen megreped a lelkeddel együtt, nos akkor nekem egy kis ideig nem is volt olyan fontos, hogy “Már csak mennyit kell aludni…”
Mert az 1990-es karácsonyt én nem annyira vártam.
Abban az évben ugyanis a nyári vakáció utolsó napján Marciéknál voltunk vendégségben.
Vajas kenyér volt a vacsora parizerrel, és valahol a második és a harmadik szelet között mesélte el Gábor barátunk, hogyan is van ez a “dolog” a Jézuskával, a Mikulással és a Húsvéti Nyuszival.
Ilyenkor egyrészt örülsz, hogy már tudod a titkot, és cinkosan kacsintasz össze a felnőttekkel a fiatalabb unokatesók előtt, de legbelül szívesen lennél csak egy “titok-tudásnyival” fiatalabb.
Másrészt lelkesen segítesz díszíteni a fát, és fülig érő szájjal akasztod a legszebb ágára a bicikliző majmot [Ne nevessetek, a dédnagymama gyerekkorából való, századfordulós ereklye! :)], de közben azon gondolkozol, hogy mennyivel jobb volt, amikor ebbe a szobába még csak belépni sem volt szabad napokkal karácsony előtt…
És ebben az évben kicsit máshogy szólt a Mennyből az angyal, és már a szaloncukrot sem titokban “legeltük” le a fáról.
Mert a titkok elvesztek.
Legalább is mi azt hittük.
De a karácsony nem hagyta annyiban a dolgot…
Történt ugyanis, hogy december 23-án elutaztunk otthonról, ahol nem állítottunk fát.
Aztán elmentünk fehérvári nagyiékhoz, ahol úgy tettünk, mintha még nem tudnánk.
És láttuk a gyermeki örömöt az ő arcukon, ahogy ismét átélik a karácsonyi színjátékot “Jézuska-várással”, és angyaloknak kikészített mézeskaláccsal.
Aztán másnap irány a kőrösi nagyiékhoz, ahol már a biciklizős majommal és a közös fenyő díszítéssel gyakorlatilag ünnepélyesen is beléphettünk a felnőttek akkor még nagyon irigyelt világába.
És amikor a téli szünet legvégén, fél nappal az iskola újrakezdése előtt bármiféle várakozás leghalványabb reménysugara nélkül értünk haza, na akkor ott áll egy Karácsonyfa a nappaliban.
Kicsit ritkás, hervatag ágakkal, gyertyák és csillagszóró nélkül, alatta talán néhány fonnyadt mandarinnal.
De nekünk az életünk legszebb fája volt.
Mert ha csak egy rövid ideig, de ismét hittük.
Mit hittük, tudtuk, hogy ez csakis a Jézuska műve lehet.
Arra a kérdésre, hogy mégis, hogyan kerülhetett ide ez a fa, ha anya és apa az egész szünidőt velünk töltötték jó messze innen, nem is akartunk tudni a választ.
Aznap pedig ismét vajas kenyér volt vacsorára parizerrel.
Ennek nemsokára 30 éve, de én azóta sem merek párizsis kenyeret enni, mert félek, hogy sosem lesz már olyan jó íze…
Megosztom a Facebookon