“Hello! Te vagy itt a kertész?” Kérdezi egy szimpatikusnak éppen nem nevezhető félmeztelen úr, dobozos sörrel a kezében, miután kiszáll egy sötétített ablakú, oldalt neon fényárban úszó kisbuszból a Nád a Házam kertjében.

2015-öt írunk, és ekkor még tényleg zöldfülű vendéglátók vagyunk Pankával, de azt azért nehezen tudtam elképzelni, hogy a másnapra várt 8 fős család egyik kedves családfője álljon előttem.

“Megjöttünk, úgyhogy szóljál légyszi a főnöködnek, hogy segítsen becuccolni a többieknek, én meg addig megmártózom a dzsakuzziban.”

Micsoda kedves úr. Gondoltam magamban, de egy nagy levegővétel után finoman közöltem vele, hogy egyrészt mi csak holnapra vártuk őket, jacuzzink pedig sosem volt, és asszem ezután sem lesz…

“Mi az, hogy nincs? És mi az, hogy holnapra?”

Ekkor próbáltam egy esdeklő pillantással Pankától segítséget kérni, de ő egy félreérthetetlen grimasszal jelezte, hogy inkább maradna a leanderek tápsózásánál, és oldjam csak meg ezt a félreértést nélküle.

Ekkor ugyanis már elkezdett szállingózni a busz többi, hasonlóan jólöltözött utasa is, akik közül többen követték hős vezérük irányadó öltözködési stílusát, azaz félmeztelenek voltak. A gond csak az volt, hogy néhányan alulról.

Kétségbeesetten próbáltam felidézni magamban az elvileg másnapra várt Ilovszky családdal folytatott levelezés részleteit, és sehogy sem fért a fejembe, hogy ha kértek gyerekágyat és etetőszéket is, akkor vajon arra kinek lesz itt szüksége?

Szerencsére meg is találtam a telefonomban az emailt, és próbáltam arra hivatkozni, hogy a levél szerint ők 4 kisgyerekkel jönnek, és legfőképp egy nappal később.

A félmeztelen úr (aki közben egy hajtásra itta ki a sört a kezében lévő dobozból) viszont közölte, hogy ők Cucu legénybúcsújára érkeztek, és amint azt én is láthatom, ma.

“Ok, de biztos, hogy a Nád a Házamba szervezték azt a bulit? Bár semmi bajunk a legénybúcsú intézményével, de nálunk nem lehet ilyen jellegű fontos életeseményt megünnepelni.”

Mi az a hülyeség, hogy Nád a Házam? Ők az Irén Nyaralóba (a valóságban nem ezt a nevet mondta, de az eredeti helyszínt inkább fedje balladai homály) érkeztek, és most már jó lenne, ha végre beugorhatna abba a jacuzziba, mert piszkosul fáradt.

Így utólag elmesélve már nyilván hamarabb feltűnhetett volna, hogy a “majdnem vendégeink” eltévesztették a házszámot, és csak a Waze vagy a Google Maps navigálta őket félre az alföldi bekötőutak erdejében. De nekem csak ezen a ponton esett le, hogy nem én néztem félre a naptárat, hanem ők vannak rossz helyen.

Még öt percig álltunk egymással szemben, amíg kénytelen, kelletlen elismerték, hogy esetleg figyelmen kívül hagyhatták a navigáció néhány utasítását, és rossz helyen fordultak balra. Vagy jobbra. De a lényeg, hogy akkor ők most mennek.

Nekem egy több tonnás kő esett le a szívemről, de még mielőtt teljesen legördült volna, a fő félmeztelen azért megjegyezte, hogy:

“Egész pofás ez a kis pecó, de miért nincs itt egy dzsakuzzi?”

Nekem pedig egy nagyon nagy levegőt kellett vennem, hogy ne azt válaszoljam, amit gondolok, hanem csak annyit, hogy mire legközelebb jöttök, már biztosan lesz.