Azt olvastam valahol, hogy egy vállalkozás sikere mindig a csapaton múlik. Hogy ez mennyire igaz, nem tudom, ahogy azt sem, hogy mi az a racionális skála, amin egy vendégház sikerét mérni lehetne.

Egy viszont biztos: büszkék vagyunk rá, hogy ilyen csapattal dolgozhatunk immár 6. éve. Előttük is tisztelgünk ezzel a mini sorozattal, ahol bemutatjuk a csapattagokat, akik nélkül biztosan nem volna ugyan olyan a Nád a Házam.

És talán úgy illendő, hogy a gárda legtapasztaltabb hölgy tagjával kezdjük, azaz Panka 95 éves nagymamájával.

Mama nem túl bőbeszédű asszony, és ritkán bonyolódunk vele akadémiai hosszúságú vitákba az élet dolgairól, de gyakran felteszi a kérdést: “Mikor jön a vendég?”

És miután közöljük vele a konkrét időpontot, már pontosan tudjuk, hogy mire is megy ki a játék.

A következő két kérdés ugyanis rögtön ezután következik:

“Akkor mikor is megyünk takarítani?” Illetve: “Jöhetek én is?”

És hát természetesen jöhet.

Az első évben még próbáltuk rávenni, hogy ő inkább csak napozzon és úszkáljon a medencében, amíg mi rendbeszedjük a házat, de 15 perc után beláttuk, hogy ez egy teljesen hamvába holt ötlet.

“Na, elég volt a semmittevésből. Napozni nem szeretek, úszni nem tudok, azt a cikket a Nők Lapjában meg már kiolvastam, amit ki akartam. Úgyhogy adjatok egy seprűt meg egy lapátot, mert ez a járda tiszta kosz.“

Hát azóta van egy járda-, korlát- és zsalugáter-spacialistánk, akinek a munkája akkor a legfeltűnőbb, amikor nincs ott.

Mama ugyanis az egyetlen, aki 4 órán keresztül képes a veranda faragott korlátjának tuilpán motívumait kiívül-belül áttörölni legalább kétszer, és az összes zsalugáter minden egyes bordáját aprólékosan “leszöszölni”.

Már elmúlt 92, amikor az egyik nyáron közölte, hogy ő most mégiscsak hozott fürdőruhát, és megpróbálkozna azzal az úszással. Elvégre a medencében leér a lába, és majd csak lesz valahogy.

Azt azért nem állítanánk, hogy vízbiztos lett abban a 30 percben, amíg autodidakta módon próbálta a mellúszás fortélyait elsajátítani, de óriási kalaplengetés neki ezúton is az erőfeszítéseiért.

Aztán egy fél óra elteltével meglátta, hogy hogyan takarítjuk mi az ablaküveget, és gyorsan felhagyott az új sportággal, kipattant a medencéből, mondván “az az ablak így sosem lesz tiszta, majd inkább én csinálom”.

Azóta, ha ott van a vasárnapi váltásoknál, biztosak lehetünk benne, hogy a ház általa letisztított szegletei csillognak-villognak.

Ha viszont nincs ott, akkor az ő feladatait átvállaló csapattag minden munkafolyamat után megkapja a kérdést:

“Olyan tiszta, mintha a Mama csinálta volna?”