– Janó, kivel játszunk ma?

– Hát az izlandokkal.

– És ki fog nyerni?

– Természetesen a magyarok.

– És mennyire?

– Száz nullra.

Az alábbi esélylatolgatás tegnap délután játszódik a Nád a Házam felújítása előtti szezonzáró takarítás során.

Na jó, konkrétan sütizés közben, mert ezt a hullámvölgyekkel és hegyekkel tarkított évadot lezárni csak jó emberek és finom sütemények társaságban lehet.

Kilencen ülünk a nappaliban, és jókedvűen beszélgetünk.

Ági 7 éves kisfia azonban szíve szerint máshol lenne.

És nem is csodálom, hiszen volt jegye neki és az apukájának is a magyar-izlandra.

Hetek óta erre a meccsre várt, hogy ő majd élőben szurkolhassa ki az újabb EB részvételt, de a zárt kapuk miatt neki is az otthoni izgalmak jutottak, mint mindannyiunknak.

Késő délután úgy búcsúzunk egymástól, hogy “Jó estét, jó szurkolást!”, bár nem vagyok benne biztos, hogy 7 évesen ismerheti Knézy Jenő legendássá vált köszöntését.

Abban azonban biztos vagyok, hogy úgy fog szurkolni Örménykúton, az otthoni tévé előtt, mintha a Puskásban lenne huszonötezred magával.

Aztán amikor még a 88. percben is távol vagyunk a Janó által vizionált 100:0-tól, kezdek aggódni, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, ha…

De szerencsére Nego nem aggódik. Egyenlít.

3 perc múlva Szoboszlai pedig mind a 20 esztendeje tapasztalatával kilövi Magyarországot az EB-re.

Mi pedig extázisban ugrálunk otthon a kanapén, Janó a sajátjukon Örménykúton, sok millió magyar pedig szintén a sajátján.

A meccs lefújása után pedig többünk arcán lecsordul néhány könnycsepp az örömtől, a felszabadultságtól és a büszkeségtől.

Janó pedig megtartja az ígéretét, és legyőzzük az “izlandokat”.

Ugyan nem pont annyival, mint gondolta, de szerintem ezt senki sem bánja.