SZENT JAKABTÓL SZENTANDRÁSIG
2013-ban Pankával elhatároztuk, hogy a nyakunkba vesszük Spanyolországot, felkerekedünk, és legyalogoljuk az El Camino-t.
A Pireneusoktól Galíciáig 33 napig tartott az út, melynek során 32 különböző szálláson aludtunk.
Volt olyan, ahol nyirkos matracon, 3 fokban a földön, és olyan is, ahol fejenként 5 €-ért fejedelmi lakosztályunk volt.
Volt ahol a szállásadó saját készítésű sajtokkal és vörösborral várt minket, és olyan is, aki este 10-kor, közölte, hogy most már takarodó van, és ha nem tudnánk elolvasni a falon lévő utasítást (kézzel írott szöveg volt, spanyolul, egy A/5 írólapon, kissé megfakulva), akkor ő most elmondja angolul is, hogy azonnal indítsunk lefeküdni.
Szóval kaphattunk ízelítőt szívből jövő és kevésbé vendégszerető fogadtatásból egyaránt, de itt határoztuk el végérvényesen, hogy nekünk is kéne egy saját vendégház.
Láttunk sok jó példát, akiktől igyekeztünk tanulni, és sok rosszat, amit igyekszünk elkerülni.
A hozzánk érkező vendégek például azért kapnak ropogós damaszt ágyneműt, mert minket arra a Sajagun nevű városkára emlékeztet, ahol 26 nap hálózsákban alvás után először érezhettük meg a frissen vasalt ágynemű illatát.
A vendégváró bor és a hozzá illő welcome falatok is innen jönnek, mert tudjuk milyen jól tudnak esni egy fárasztó út után.
Amikor a 2015-ös nyitás évében Megyeri Misi barátunk szintén végiggyalogolta a Camino Francés-t, arra a kérdésére, hogy milyen vásárfiát hozzon nekünk, egyszerre vágtuk rá, hogy egy palack Albarino-t.
Ez a galíciaiak ikonikus fehérbora, ami ízvilágban valahol a furmint és a badacsonyi kéknyelű között van félúton. És mivel árban is hasonló volt, gondoltuk nem verjük extra költségekbe a barátunkat.
Misi azonban elfelejtette megvenni Santiagoban, de mégsem szeghette meg az ígéretét, így aztán a hazaút előtt a madridi reptéren volt kénytelen beszerezni az ott már aranyáron mért nedűt.
Amikor élménybeszámolót tartott nekünk saját kalandjairól a Nád a Házam teraszán, a palack szertartásos felbontása előtt csak annyit kérdezett:
Gyerekek, mit tud ez a bor, amiért majdnem annyiba került, mint a repülőjegyem hazafelé?
“Hát egyrészt nagyon finom, másrészt biztos sehol nem lehet kapni Galícián kívül, maximum a madridi reptéren” – vígasztaltuk.
A bor tényleg nagyon jól volt, és mire az egész elfogyott (5 perc múlva), már Misi is remek vételnek érezte, a borsos ár ellenére.
Aztán a következő héten ismét találkoztunk, és úgy tartottuk illendőnek, hogy most mi rukkoljunk elő egy hasonlóan finom szőlőlével.
Épp egy szarvasi borboltban próbáltam az eladóval megfejteni, nagyon tudományos módszertan szerint, hogy melyik magyar pincészet csinálja a legjobb vulkanikus fehérbort, amikor csörög a telefonom. Panka hív, hogy ne vegyek semmit, ő mindent elintézett.
Mire hazaértem, egy palack Albarino-val várt otthon…
“A Lidl-ben vettem 700 Ft-ért. Szerintem a múlt havi spanyol napokról maradhatott, mert aki nem volt a Camino-n, annak valószínűleg nem az minden vágya, hogy ilyet igyon.
Így hát a legalsó polcon volt az akciós kutyakaják és mérethiányos gyerekruhák közt, 70%-al leárazva. De Misinek el ne mondjuk, hogy mennyiért vettük!”
Megosztom a Facebookon