Az én kedvenc teraszos sztorim 2016-ban játszódik.

Egy forró júliusi délután a hőség elől árnyékba húzódva a verandán festünk az akkor még csak 6 éves keresztfiunkkal és 8 éves testvérével.

A történet előzménye, hogy Dávidnak életében talán harmadszor volt horgászbot a kezében, de ez nem akadályozta meg abban, hogy 30 percenként fogjon egy “hatalmas halat” (törpeharcsát vagy dévérkeszeget) és 15 percenként egy “fiatal nagyhalat” (azaz snecit).

Amikor azonban udvariasan átadta nekem a pecabotját, sehogy sem akartak harapni a halak. Dávid ilyenkor megunva bénázásomat, mindig felajánlotta, hogy majd ő megmutatja, hogy kell.

És a legviccesebb az volt, hogy tényleg megmutatta. Átvette a botot, és már fogta is az újabb halacskát.

De hogy mennyire szerette volna, ha a keresztapját is látja halfogás miatt örvendeni, azt jól illusztrálja a délutáni festés, amikor is a fiatal művész úr komoly koncentrációját egy teljesen váratlan kérdés szakította meg:

– Dávid, mit látunk a képen?

– Bandit festem, de kicsit csalok.

– Hogy hogy csalsz?

– Hát, festek neki egy halat a horgára, hogy legalább a rajzon örüljön…