Panka apukája hivatásos sofőrként gyakran idézi kedvenc Hobo “közmondását”, miszerint “Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.”

Azok a vendégeink azonban valószínűleg nem Hobo-t hallgattak Kispesttől Békésszentandrásig, akik 3 éve az egyik legmelegebb augusztusi délután érkeztek meg a Nád a Házamba.

De talán a Kőbánya Blues sem sokat segített volna rajtuk, tekintve, hogy aznap állítólag (mert hát mikor is lennének a legnagyobb szabású felújítási munkálatok ha nem a nyári szünet egyik legforgalmasabb augusztusi vasárnapján) az M5-ös autópályán és a 44-es főúton is folyamatos volt a forgalomkorlátozás, dugó, vagy éppen az út kellős közepén a lapátjára támaszkodó és ráérősen szendvicset majszoló építőmunkás.

Ennek köszönhetően az 1 óra 50 percre tervezett út végül 3,5 órásra sikeredett, így érthető volt a megkönnyebbülésük, amikor leparkoltak a vendégház hűsítő árnyékot adó sárgabarack és szilva fáinak árnyékába.

Amikor kiszálltak az autóból, és egy hatalmas sóhaj kíséretében közölték, hogy “de jó már végre itt lenni” mi még semmit sem tudtunk a viszontagságos út kalandjairól, és gyanútlanul érdeklődtünk:

– Ennyire vártátok már tavaly óta, hogy megint gyertek?

– Dehogy. Mármint igen, de olyan sz*r ez az út, hogy akkor is ezt mondanánk, ha nem szeretnénk ide járni.