
Mielőtt elmesélnénk a Nád a Házam egyik legvitatottabb bútordarabjának történetét, kezdjük egy fontos szolgálati közleménnyel: Bruznyiczky Béla bá köszöni, jól van.

Bár azóta sem tisztázódott az 5 évvel ezelőtti eltűnésének miértje, de a múlt héten találkoztunk vele a városban, és határozottan jó bőrben tologatta a bevásárló kocsiját egy helyi áruház félig kifosztott polcai között.

Na, de vissza a zöld kanapéhoz! Aki figyelmesen olvassa a napi történeteket bizonyára emlékszik rá, hogy a házat egy kedves idős házaspártól vettük, akik nemcsak a kert virágait gondozták úgy, hogy az Bálint Gazdának is becsületére vált volna, de a ház minden egyes szegletét stílusosan rendezték be.

Igen ám, de ez nem feltétlenül esett egybe a mi lakberendezési ötleteinkkel, így a falakon függő, népművészeti motívumokkal díszített kerámia tányéroknak, és a roppant impozáns, ám számunkra kissé ijesztő harcsa fejeknek is menniük kellett.
“Ti nem vagytok normálisak. Miért nem jó az nektek?” Kérdezte Panka apukája, amikor meghallotta, hogy a zöld kanapét is lecserélnénk.
“Először is, mert nem tetszik. Másodszor, mert nem könnyű kinyitni. Harmadszor pedig, mert kényelmetlen rajta feküdni két embernek. Mi pedig egy olyat szeretnénk, amin ülni és aludni is komfortos a vendégeinknek, könnyű tisztítani, és gyorsan átalakítható kanapéból franciaággyá.”
“Ok. Én ezt értem, de akkor sem vagytok normálisak.”
És itt véget is szakadt a diskurzus, ugyanis egyrészt nem láttuk értelmét tovább ennek a vitának, másrészt Béla bának teljesen igaza volt. Normálisak ugyanis sosem voltunk.


Na, de hol találunk olyan kanapét, ami a fent aposztrofált elvárásoknak megfelel, és ráadásul még bele is fér a felújítás végén már meglehetősen szűkös családi büdzsébe.

“Hát majd én megmondom nektek hol vesztek kanapét!”
– mondta Szarvasi Mama, és fel is lapozta az 1970-es határidőnaplóját, amiben kicsit megsárgult lapokra írt megfakult nevek és telefonszámok sorakoztak. Nagy részük még 5 számjegyből álló vonalas szám volt!!!

5 perc után Mama diadalittas felkiáltással jött a konyhába, és szakította félbe savanyú krumplileves evésünket: “Megvan a kanapés száma! Ő csinálta méretre Pityu bácsiékét és Csuráékét is, úgyhogy biztosan jól dolgozik.”

Mi pedig egymásra néztünk, és bár fogalmunk sem volt, hogy ez mit jelent minőség és megbízhatóság szempontjából, de mivel mamával nem vitatkozunk krumplileves mellett, már tárcsáztuk is a számot.

A vonal másik végén egy mogorva férfihang úgy szólt bele a telefonba, mintha minden másra vágyna, csak éppen arra nem, hogy nekünk készíthessen egy egyedi elképzelés szerint kivitelezett ülő-fekvő alkalmatosságot.

Elmondom a címet, de inkább hívjanak, ha a közelben vannak, mert úgysem találnak ide! – biztatott az úriember, aki nem nézte ki belőlünk, hogy képesek lennénk gps nélkül eljutni hozzá.

Másnap beigazolódtak feltevései, ugyanis a Hódmezővásárhely határában lévő tanyavilágot a Google még nem ismeri, a helyiek pedig nem annyira konkrét utasításokkal tudnak szolgálni, ha útbaigazításról van szó:
“Itt haladjanak még egy darabon, aztán a csalitosnál majd látni fognak egy susnyást. Na ott kell északnak fordulni.”
Mi pedig köszöntük szépen, és inkább sutba dobva minden büszkeségünket, telefonos segítséget kértünk a kanapés embertől.

Amikor megérkeztük a “gyárba”, azt hittük, valami rossz tréfa áldozatai vagyunk. A kanapék ugyanis egy olyan műhelynek hazudott garázsban álltak, ami még távolról sem volt igényesnek nevezhető. Ráadásul a koszos, kopott bútordarabokon kutyák és macskák aludtak, és mindezen szürreális kép megkoronázásaképp besétált a vidéki idillbe egy kecske is.
“Ne aggódjatok, ez a lomtár. Az üzem ott van hátul.” – nyugtatott meg a tulaj, és elvezetett a kanapék összeszerelésének szentélyébe.

A helyszín ugyan nem volt túl nagy, és a választék sem túl bő, de fél óra alkudozás és próbálgatás után megegyeztünk méretben, színben, árban, és miután kikeveredtünk a vásárhelyi tanyavilág homokos útvesztőjéből, boldogan tértünk vissza a Nád a Házamba, tudván, hogy 2 hét múlva érkezik a kanapénk.

A kanapé 2 hét múlva időben érkezett, tényleg kényelmes volt (és azóta is az), és legnagyobb örömünkre igaz volt a huzat tisztíthatóságáról szóló ígéret is, miszerint a legmakacsabbnak tűnő foltok is kijönnek belőle, ha vizes, mosószeres szivaccsal tisztítjuk.

Azzal azonban nem számoltunk, hogy hiába stabil és strapabíró egy kanapé, hiába könnyű tisztítani, és hiába kényelmes rajta focimeccset nézni és szundikálni egyaránt.
Egy valami ellen azonban nincs felvértezve: ez pedig a nyílt láng használata…

De erről majd a következő részben olvashattok.
